IX. SEFAG Tuttibringa Zselic Maraton
avagy a 2024-es szezonkezdés
avagy Túl öreg vagyok én már ehhez II. felvonásSzeretném előre jelezni, hogy ez most hosszú lesz. Nem kicsit, nagyon. A tavalyi évem minden szempontból rendhagyó volt, mivel különböző okok miatt a kerékpározás kicsit hátrébb sorolódott az életemben. Illetve nem is ez a jó megfogalmazás rá, inkább az, hogy pár fontosabb dolog előtérbe került. Családunk állatközössége gyarapodott 3 lóval, akik egy Velencei tóhoz közeli településen lévő kicsiny „birtokunkon” laknak. Bevallom, hogy a velük való időtöltés, a róluk való gondoskodás – bár soha nem gondoltam volna – egyre nagyobb szeletet vesz ki a mindennapjaimból. A velük töltött idő minősége, az a nyugalom és belső csend, amit a közelükben érzek sokszor erősebb annál az érzésnél, amit eddig csak a kerékpározás nyújtott nekem. A tavalyi szezont lezártam az Augusztusi Bükk maratonnal. Szeptember pihenőhónap volt, tényleg rá sem ültem a bringákra. Októberben kezdtem a felkészülési időszakot. December elején elkapott valami nyavaja (valószínűleg COVID) ami úgy két hétre teljesen kiütött. Karácsony előtt jött a szokásos munka hegyek leküzdése, így gyakorlatilag decemberben sem tekertem szinte semmit. Január elejére normalizálódott a helyzet legalábbis ami az edzésre fordított időt jelenti.
Az első hónapban csak szenvedtem a görgőn és nem is értettem miért is csinálom én ezt az egészet. A teljesítményem nulla volt, a pulzusom cserébe viszont az egekben volt. Február vége, március eleje volt, amikor már úgy éreztem, hogy értékelhetően tudtam egy edzést végig tolni, de az „érzés” még nem volt meg…Sajnos az elmúlt években végig néztem, ahogy a magyar MTB maraton szakág leépül. Jó pár éve, még egy szezonban annyi verseny volt, hogy nem győztünk válogatni közülük, néha az volt a gond, hogy egy napon vagy hétvégén több verseny is volt és választani kellett közülük. Mára csak az XCM Pro Tour 3 futama (Zselic, Crosskovácsi, Bükk) maradt olyan verseny, ami minden szempontból megüti azt a mércét, amit én egy versenytől elvárok. Ettől viszont a motivációm kezdett mélyrepülésbe kerülni már tavaly évközben is. Sajnos az elmúlt években sok versenyzőtársam hagyta abba a sportot, lassan már alig találkozom régi ismerős arcokkal a versenyeken. Na de térjünk vissza a lényeghez. Március és április edzés szempontjából szinte hibátlanul telt, minden edzést el tudtam végezni, április elejére már a watt értékek is egész elfogadhatóak voltak.
A Zselic előtt volt 3 elég komoly terhelt hét, amit két lazább hét követett. A számok és az eddigi tapasztalatom szerint „Race Ready” volt a szervezetem, már amennyire lehetett. 
A verseny előtti hétre az időjósok igazi „armageddont” prognosztizáltak. Hideget és esőt egész hétre. Szerencsére ebből csak a hideg jött be, illetve a verseny napjára ez se. Na de ne rohanjunk ennyire előre. Csütörtökön még a szombati napra plusz 7 fokot és egész napos esőt jósoltak Ropolypuszta környékére. Na ez remek. Rögtön az a Balaton Maraton jutott eszembe, ahol plusz 6 fokban szakadó esőben rajtoltunk el. Csak annyira fáztam a végére, hogy az első váltó karját tenyérrel tudtam csak nyomni, mert csonttá fagytak az ujjaim. Na erre nem vágytam. Próbáltam mindenféle kibúvót keresni még péntek este is a szombati versenyre, de mivel Ancsa volt a főbíró a versenyen, így nem volt más lehetőség mentem én is. Este elővettem a versenyes bőröndömet, és ami meleg bringás ruhát találtam azt mind belegyömöszöltem, a téli bundás SPD-s cipőmmel együtt. Raktam be két pokrócot és egy könyvet is. Úgy voltam vele, ha esni fog én el nem indulok, inkább bekuckolódok valami száraz meleg helyre (mondjuk a kocsiba) kezembe kapom a könyvet és amíg nem indulunk haza én onnan ki nem jövök.
Szombat reggel 5:45-kor ébreszt a telefon. Hideg van, sötét. Szép komótosan összekészülődünk, majd elindulunk. Az M7-es felé menet még felvettük Mátét, ifjú tanítványomat, és nekivágtunk a kicsit több mint kétórás útnak. 8 órára kellett leérnünk, így nagyon nem kellett sietnünk, szép nyugis tempóval is időben ott voltunk. Ami meglepő volt, hogy hideg volt ugyan, de porzott minden és esőnek nyoma sem volt. Itt döbbentem rá, hogy ma mégis versenyezni kell…A versenyközpont egy szürke folt a digitális világban, ugyanis nemhogy 4 vagy 5G nincs, de mobil térerő sem, így mivel az időképet nem tudtuk csekkolni, maradt a jó öreg módszer: nézz fel az égre. Hosszú thermós nadrágot, aláöltözőt és hosszú thermós mezt vettem fel, de a bemelegítés végére rájöttem, hogy ez rettentően sok lesz, mert melegem lesz. Mivel csak a télre készültem, így elkövettem azt a hibát, hogy semmilyen rövid cuccot nem hoztam magammal. Szerencsére egy szélmellény volt nálam, így az aláöltözőre azt húztam fel. Végül is ez a kombó egész jó döntés volt, mert végig komfortosan éreztem magam. Az idei Zselic maratonon végre megtörtént az, amit mi versenyzők már nagyon régóta kértünk, de a szervezők nem voltak nyitottak rá. Itt végre megtörtént, rövid-távon is volt beszólítás.
A tavalyi összetett XCM Pro Tour pontok alapján rövid-távon is beszólították az első 25 legtöbb ponttal rendelkező versenyzőt. Ez nemcsak nekünk jobb, mert nem kell 30-40 perccel a rajt előtt beállni, hanem lényegesen látványosabb és szerintem a verseny színvonalát is jelentősen emeli. Azért is dicséretes a dolog, mert a Rövid-táv adja a teljes mezőny legnagyobb résztét, de hivatalosan a szabályzat szerint ezen a távon nincs beszólítás. Szóval nagy gratuláció a verseny szervezőinek és a jelenlévő bíróknak, hogy ennek ellenére mégis volt beszólítás. A rajthoz napsütésben álltunk fel, szinte melegünk volt. A tavalyi összetett lista lapján a 3. sorból rajtoltam, ami teljesen ideális volt. Arra is figyeltek a bírók, hogy egy sorba csak 5 versenyzőt engedtek beállni. Idén óramutató járásával egyező volt a pálya, így a rajt után egy balos kanyarral rögtön ráfordultunk az aszfaltos emelkedőre. Az első pár percben maxon nyomtam, de ahogy körülöttem a méhkas kezdett megnyugodni beálltam saját tempóra. Sajnos minél öregebb vagyok annál többen hagynak ott a rajtnál, de ezt el kell fogadni. Látszatra egy nagyobb boly ellépett előlem, de az aszfaltról felérve a terepes részre a távolság nem nőtt, hanem csökkent közöttünk. Ez a boly hamarosan kettészakadt, a mezőny eleje nagyon meglépett, de az üldözők végig látótávolságon belül voltak. A verseny előtti két lazább hét éreztette a hatását, mert a kezdeti 5-10 perc bemelegedési időszak után a szervezetem átkapcsolt verseny üzemmódba és nagyon stabilan ott is maradt a verseny végéig. Eddig a versenyeken mindig az volt a gondom, hogy nemsokkal a rajt után bekerültem egy légüres térbe, ahol se előttem, se utánam nem volt senki. Ennek az a veszélye, hogy ilyenkor hajlamos vagyok visszavenni a tempóból, mert a motiváció szemmel látható része eltűnik. Na itt most erről szó sem volt. Mögöttem ugyan nemsokan voltak, viszont előttem annál inkább. Ettől most vérszemet kaptam és elkezdtem felzárkózni rájuk. Sajnos lefelé még mindig kicsit lassú vagyok a többiekhez képest, de a felfeléken most szépen gyűrtem le a távolságot. Az első nagy kör közepén valahol megelőzött Staub Zsolti, de próbáltam rakni rá a kereket. Jött a macska-egér harc. Lefelé picit mindig elhúzott, de a felfeléken ott loholtam mögötte. Van egy nagy lejtő, aminek a végén keresztezzük a célterületet és kimegyünk a másik oldali körre. Na az előtte lévő utolsó emelkedő közepe felé Staub Zsolti már előttem volt kb. 5-6 méterre. Egyszer csak a jobb szemem előtt közvetlenül elsuhant valami, majd hirtelen a jobb szememre nagyon világos lett. Eltelt pár pillanat mire felfogtam, hogy a kurva drága Rudy Project fotokromatikus szemüvegem jobb lencséje kiesett. Basszus ezt nem fogom itt hagyni. Lehúzódtam balra, satufék, bringa eldob futás vissza, közben persze páran szépen ott hagytak. Szerencsém volt, mert a világos porban jól látszott a sötét színű lencse, megtaláltam. Próbálom visszarakni, de akkor úgy tűnt, hogy az egyik széle, ami beakad a keretbe el van törve, így nem szenvedtem vele, begyömöszöltem a mezembe, a kiürült zselés zacskók mellé. A verseny után megnéztem, szerencsére nem volt eltörve sehol, így viszont nem értem, hogy esett ki, hiszen több éve használom és ilyen gond még nem volt.Ezt a részt visszanéztem a videómon (ami lassan elkészül) kb. 30-35 másodperc volt az, ami emiatt kiesett. Innen, mint az őrült nyomtan neki a maradék felfelén, persze a düh is hajtott rendesen, de ez sajnos benne van a pakliban. Végül is jobb, mint egy defekt, vagy láncszakadás.Jött a bezuhogás a célterületre. Itt most kis kitérőt tennék. A pálya kijelölés tökéletes volt, minta értékű, Volt a pályában egy kis híd is, amin át kellett hajtani, ez előre ki volt táblázva. A nagy lejtő végére be volt rakva egy lassító, de ez is 50 m-től ki volt táblázva, 50, 20, 10 méter. Ahogy kell.Át az aszfalton, majd jött a „fal”. Ebben az irányban én még nem menten a pályán, ezen a „falon” csak a bemelegítésen tekertem fel az első harmadáig, illetve versenyen csak fordított irányban közlekedtem rajta. Ez a nézők számára nagyon látványos, mert hosszú és teljesen belátható a rész. Azon lepődtem meg a legjobban, hogy bár kemény volt felmenni, de nem volt benne töréspontom, egy pillanatig sem éreztem azt, hogy én ebbe most belehalok. Persze sokat segített az is, hogy rengeteg néző, szurkoló volt az emelkedő két oldalán, akik bíztattak minket (Köszi Kefe, nagy erőt adtál!) illetve fotós is volt az emelkedőn, akinek pózolni kellett. Az emelkedő végül is annyira jól ment, hogy ismét 5-6 embert sikerült megelőznöm, bár szerintem volt köztük pár középtávos is, de végül is ez lényegtelen. Az emelkedő tetején ismét megláttam Staub Zsoltit, kb. 50-60 méter lehetett köztünk a különbség. Nekem ez a fordított irányú pálya valahogy jobban feküdt, sokkal dinamikusabbnak éreztem, és élvezhetőbb is volt, főképp ez a másik oldali kör. Ami furcsa volt, hogy még mindig volt erőm ahhoz, hogy tapadjak az előttem lévőkre, és ne hagyjam magam lerázni. Sajnos az ilyen leszakadásokra hajlamos vagyok. Egy ideig tartom a tempót, de aztán valahogy elúsznak előlem. Meg is lepődtem, hogy most simán tartottam a tempót, és párat még bele is tudtam támadni. Staub Zsoltit a kanyon előtti utolsó emelkedőn vesztettem el, ott volt egy tempóváltása amit már nem tudtam átvenni. Ketten voltak közvetlenül előttem az utolsó emelkedőre ráfordulva. Mivel nem volt pályaismeretem ebben az irányban, így nem tudtam milyen hosszú ez az emelkedő, viszont azt tudtam, hogy a kanyonra nekem kell elsőnek ráfordulni, így sokáig utaztam a kerekükön, és amikor már láttam, hogy csak 50-60 méter a teteje, akkor támadtam be egy utolsó mindent bele megindulással. A közepe felé visszanéztem, de nem jöttek velem, így teljesen tisztán fordultam be a pálya legjobb részére. Mögöttem sehol nem voltak, így „just for fun” tempóban kezdtem meg az élvezetes single-track csiki-csukit. A felső részen teljesen tisztán egyedül mentem, de az alján, pont a legjobb részen utolértem két versenyzőt. Az egyik tolta lefelé, a másik rollerezett. Kulturáltan, de elég határozottan és hangosan kértem, őket, hogy engedjenek el. A tolós kolléga félreállt, de a legrosszabb, legszűkebb helyen, a rollerező pedig összekapta magát és megtáltosodott. Úgy látszik, csak egy kis motiváció kellett neki. A kanyonból kb. 10-15 méterre mögötte értem ki. Először nem akartam, de végül rásprinteltem, de már túl későn kezdtem el így kb. 2 méterre mögötte értem be.
A száraz számok alapján Rövid-távon Master 2 kategóriában a 15. helyen, összetettben az 52. helyen végeztem.
A hivatalos célidőm: 1:40:50 Hogy ez jó vagy rossz? A tavalyi célidőm 1:46 körül volt, (M2 12. hely) a legjobb időm 1:36 környékén volt 2021-ben, akkor M2 kategóriában a 6., összetettben a 15. helyen végeztem. Ha az eredmény listát és a száraz számokat nézzük, akkor, HOFI idézete a legjobb: „sikeresen felgyorsult a leépülésed”. Bizony elég öreg vagyok én már a Master 2 kategóriához, egyre hátrébb csúszok benne. Mentségemre legyen mondva, hogy utolsó éves bálozó vagyok a Master 2-ben, jövőre csatlakozok a mezőny „elitjéhez” a Master 3-as korosztályhoz. Ezzel az idővel idén a Master 3 kategória 7. helyén végeztem volna, ha a volna ott nem lett volna.
Ha a számokat nézzük még egy kicsit.
2023 – Átlag: 219 watt, NP: 251 watt, Pw/Hr:12,43
2024 – Átlag: 226 watt, NP: 259 watt, Pw/Hr:6:62
Ha nem is sokat, de picit sikerült jobban menni a tavalyihoz képest ez mindenféleképpen pozitív. Ha az érzéseket nézzük…A levezetésnél Mátéval pont arról beszélgettünk, hogy szerintem már jóval 100 verseny fölött járok, majd valamikor összeszámolom pontosan mennyi is az annyi. Ezek között volt már pár nagyon jó amióta montizom. Többször álltam dobogón is, de ez a mostani Zselic messze az egyik legjobb, legélvezetesebb versenyem volt mind közül. Végre megint éreztem magamban azt a küzdeni akarást, ami az elmúlt években kicsit hiányzott. És ami a legfontosabb, a nem túl ideális körülmények között indult felkészülési időszakból sikerült a legjobbat kihoznom és ehhez a küzdeni akaráshoz a szervezetem is a társam volt ezen a versenyen. Az elmúlt években többször megfordult a fejemben, hogy abbahagyom a versenyzést, mert ez nem kell már nekem...
De igenis kell, csak a célokon kell egy kicsit változtatni. Az a lényeg, hogy amikor beérek a célba, teljesen mindegy hányadik helyen, azt mondhassam: Basszus, ez egy kurva jó verseny volt!Hát egy ilyen kurva jó verseny volt nekem az idei Zselic Maraton.
(Fotókat köszönöm: Máhr Attila, Kóró Anna) #zselicmaraton #xcmprotour #roprintracingteam
