31. SPAR Budapest Maraton – Kömi beszámolója

 Ez a történet három időponttal kezdődik.

Az első 2015. szeptember 13-a amikor is a Wizz Air-en lefutottam életem első félmaratonját.
A második 2016. április 19, amikor is feltettem egy postot a facebookra ami így hangzott:
„Nagyon bevette az agyamba (vagy a helyére? 🙂 ) magát egy gondolat ami már érlelődik bennem egy ideje.
Idén le kellene futni a SPAR Budapest Maratont.....
Kérlek benneteket győzzetek meg Pro és Kontra! :-)”
A harmadik 2016. április 25-e amikor is kedves kis feleségem meglepett egy nevezéssel a versenyre, innen már nem volt megállás.

Az év az eddigieknek megfelelően elsősorban a montizásról szólt, de mellette azért a futást sem hanyagoltam el.
Vivicitta, K&H félmaraton, Tihanyi félmaraton, Délibáb Pusztatlon szépen jöttek egymás után a futóversenyek.

dsc_2978

Augusztus utolsó hétvégéjén a Mátra Maratonnal zárult a 2016-os bringás versenyszezonom. A terv az volt, hogy a következő két hónap célzottan a futásról fog szólni. Az első 3 hét egész szépen alakult kezdett visszajönni a (futó)formám ami azért év közben kissé megkopott. Hogy a dolgok ne menjenek ilyen könnyen egyszer csak bekopogott egy váratlan vendég ami a bal térdemben a combcsont és a térdkalács környékén jelentkezett. Először csak kis tompa módon jelezte számomra, hogy helló itt vagyok, később ez a fájdalom olyan szintre emelkedett, hogy többször meg kellett állnom futás közben.
A legrosszabb az volt, hogy ez általában 7-8-9 kilométer környékén jelentkezett ami valljuk be nem túl jó előjel annak aki maratonra készül….
A felkészülést szépen lépcsőzetesen növekvő terheléssel végeztem, mégis úgy tűnik, hogy túlterheltem a térdemet.
Hogy miért pont csak a bal lábamnál jelentkezett? 2008-ban egy síbaleset következtében elszakadt a bal térdemben az első keresztszalag ami a mai napig nem lett pótolva.
Ennek hiányát nem érzem az izmok szépen átvették a szerepét, semmi gondom nem volt vele.  Most a térdem mégis éreztette azt, hogy nem ártana, ha még a helyén lenne, én legalábbis erre gyanakodtam...
Gondoltam arra is, hogy megnézetem orvossal a térdemet, hogy mi okozhatja a fájdalmat, de igazából nem volt kedvem belekezdeni egy olyan eseményláncolatba aminek kétséges lenne az eredménye, ha lenne egyáltalán eredménye...

Mindent végigfuttattam az agyamon, hogy mi okozhatja most ilyen hirtelen ezt a fájdalmat. Elsődlegesen a cipőmre gyanakodtam, de az még jó állapotban van, nincs széttaposva és még csak 500 kilométer volt benne. Igazából más nem nagyon jutott eszembe...
Ez volt az a pont amikor megfordult a fejemben, hogy ezt most elengedem ennyit nem ér az egész. Nagyon nagy vágyam volt lefutni ezt a maratont azért adtam még egy esélyt magamnak...

A következő edzéseken az eddigi kényelmes 5:20-5:30-as tempóból visszavettem, 6:00-ra csökkentettem a sebességet. Az eredmény meggyőző volt, nem jelentkezett a fájdalom. A következő két hét azzal telt el, hogy próbáltam feszegetni a határokat és belőni egy optimális tempót ahol a fájdalom nem jelentkezik. Ez a kis lazítás jótékony hatással volt, ahogy jött a fájdalom úgy el is tűnt, szerencsére azóta sem újult ki.

Eddig csak 21 kilométer volt a leghosszabb táv amit egyhuzamban lefutottam, tudtam hogy erre nem lehet alapozni, kell egy hosszút futni. Szeptember 24-én elkezdtem a körözést a Chinoin körül, a cél 9 kör vagyis 30 kilométer volt. Tempónak a 6 perces kilométereket lőttem be ami egészen a 28. kilométerig simán ment, csak az utolsó 2 kilométerre lassultam be ott viszont eléggé látványosan, de ennek is tudtam az okát egyszerűen a végén már nem foglalkoztam a frissítéssel ami hiba volt...
Végül is 6:08 lett a 30 kilométer átlagtempója, egész jó!  A következő héten kicsit lazább volt a futóedzés mivel szerdától-péntekig Csillebércen voltam. A TF tábor keretén belül TF-es hallgatókat vittünk ki túrázni, miközben tanítgattuk nekik a hegyi kerékpározás szépségeit. Tudtam, hogy ez a három nap  nem fog bezavarni a futóedzésekbe, nem is árt egy kis „keresztedzés”.

Csütörtök délután "helló itt vagyok" - elkezdett fájni a torkom, péntekre már teljesen ki voltam ütve, fájt a hátam, fojt belőlem a takony, mindez a SPAR Maraton előtti hétvégén! Ennél jobb már nem is nagyon lehetett volna…. Elmúlt a térdfájás erre a verseny előtt egy héttel beteg leszek, b*ssza meg!
Minden eszközt bevetettem, de csak szerdára éreztem magamat úgy, hogy újra futócipőt húzzak. Időnként még elkélt a zsebkendő használata, de az aznapi 8 kilométeres távot 5:18-al tudtam lefutni úgy tűnt minden rendben lesz hétvégére.

Péntek este még várt rám egy 7 kilométeres laza átmozgató futás, valamint a számvetés készen állok-e a maratonra. Az elmúlt két hónapban több mint 240 kilométert futottam, ami heti átlag 30 kilométernek felel meg.
Hogy ez elég lesz-e? Nem az edzés mennyisége, hanem a minősége a lényeg így különösebben nem aggódtam emiatt. A térdfájást még gondolati szinten is próbáltam elnyomni magamban ezzel, mint hátráltató tényezővel nem számoltam a futás során. Jobban aggasztott, hogy a torokfájásos, takonykórból mennyire sikerült kilábalnom, ezt nem tudtam előre megmondani.

Szombaton pihenőnap várt rám amiből egy igazi családi napot csináltunk. Délelőtt egy zenés előadást néztünk, hallgattunk végig a gyerekekkel a MÜPÁ-ban, majd a Kopaszi-gáton ebédeltünk.  A nap gyönyörűen sütött, de az idő kissé hűvös volt. Kiegyeztem volna ezzel az időjárással a vasárnapi versenyre. Miután mindenki jól lakott elmentünk a rajtcsomagomért. Amikor megláttam a versenyközpontot beleborzongtam a látványba, itt „kézzel foghatóan” tudatosult bennem az, hogy mire is vállalkoztam, és ez jól eső érzéssel, de ugyanakkor egy kis félelemmel töltött el.

Az első félmaraton futásomhoz nem kértem a kiegészítő „első félmaraton” rajtszámot, de most gondolkodás nélkül vettem át az "első maraton" rajtszámomat is.
Mindenkinek volt első maratonja én úgy gondolom nem szégyen ezt viselni ezen a versenyen….

A verseny reggele a szokásos forgatókönyv szerint telt el. Kelés 6-kor ébredezés fél 7-ig majd készülődés. Kocsival mentem be az Etele térig, majd onnan metróval, földalattival a Hősök teréig. Kocsival szerintem hamarabb beértem volna, de nem volt kedvem parkolóhelyet vadászni. Különben is elég ritkán járok a városban, főképp tömegközlekedéssel. Néha kell ez is…

Fél kilenckor már az öltözősátorban készülődtem, amikor rám csörgött Pálos Gabi, hogy itt vannak ők is. Kicsit kezdett nőni bennem a feszültség a rajt közeledtével a velük való találkozás beszélgetés jó volt ennek levezetésére.

A csomag megőrzőnél belefutottam Németh Robiba is, szóval együtt volt a csapat. Bemelegítés gyanánt elfutottunk egy nagyobb bokorig amit szépen körbeálltunk és jól megnéztünk magunknak, majd visszamentünk Gabiékhoz. Pacsizás, örülés egymásnak, fotó innen, fotó onnan, majd elkocogunk bemelegíteni, közben megbeszéltük ki milyen időt tervezett.

Még egy utolsó kör kocogás a Hősök terén és elindulunk a rajtzónák felé. Kicsit elkéstünk mivel már csak 5 perc volt a rajtig, én már be se fértem a rajtzónába, csak a kapunál tudtam kint megállni. Mivel egyéni időmérés van ez igazából nem sokat számít, szépen kivártam a soromat amíg beérek. Lassan bekerültem, majd elindult a szokásos gyaloglás majd kocogás a rajtkapu felé. A rajtkapun az óra majdnem 8 percet mutatott mire átjutottam rajta. Hát elkezdődött….

Többféle verzióm volt a teljesítési idővel kapcsolatban.
4 óra 12-percig – na ez volt az álom kategória
4 óra 20 percig – ez a tök jó kategória
4 óra 30 percig – ez a jó kategória
4 óra 30 perc fölött – tök jó, megcsináltad! kategória
A tervem az volt, hogy beállok egy szép kényelmes 5:50 – 6:00/km közötti tempóra és ezt próbálom minél tovább tartani. Ez az amivel a 30 kilométer is simán ment. Az első pár kilométeren szinte folyamatosan az órát néztem, hogy ne fussam el az elejét, ne hagyjam, hogy a tömeg és a lendület vigyen magával. Ami nagyon meglepett az a tömeg, ami körülvett minket. A szurkolók, a zenészek nagyon feltöltöttek energiával.

Az első 10 kilométer úgy repült el, hogy szinte észre sem vettem. A felső rakparton még nem futottam így ez egy új élmény volt számomra. Az útvonaltérképet eléggé sokszor átnéztem, mégis valamiért az volt bennem, hogy az Árpád híd után valahol a Szent Lélek tér környékén fogunk visszafordulni.
Hát ehhez képest csak jóval feljebb kanyarodtunk vissza. Igazából semmi jelentősége nem volt a dolognak csak kicsit meglepett. Innen következett a – számomra- leghosszabb szakasza a versenynek, futás le egészen a Lágymányosi hídig. A kilométerek szépen fogytak, a frissítést a tervnek megfelelően csináltam, ez nagyon fontos volt. A rakpartra érve kis felhő kúszott a nap elé így az időjárás szinte tökéletes volt, nem szerettem volna megint 30 fokos tűző napon futni a rakparton mint a Wizz-Air-en.
A félmaratoni távot a tervnek megfelelően pontosan 2 óra 6 perc alatt tettem meg, eddig minden klappolt. Hamarosan elértem a Lágymányosi hídig. Nem tudom miért, de én ezt a részét egyik futóversenynek sem szeretem, nem tudom megmagyarázni, hogy miért, egyszerűen csak nem és kész.

Átfutottunk a híd alatt, irány a Budafoki út. Már majdnem a saroknál vagyunk, amikor kiszúrok egy ismerősnek tűnő piros színű bringás felsőt, majd meglátom mellette a többieket is akik már hangosan kiabálnak felém. Először Andit hallottam meg, majd Gergőt:  „Nincs már sok, megvan több mint a fele!” Ez a biztatás pont a legjobbkor jött tőlük, itt volt egy kis hullám amin át kellett kelnem.
Kiértünk a Budafoki útra, fordító irány vissza. Gergőék már elértek a Kopaszi gát bejáratához, jön a következő adag szurkolás. Mutatom nekik, hogy minden oké, menni fog. Ancsával úgy beszéltük meg, hogy bejön bringával és kísérni fog a Kopaszi-gáttól a célig és hozza nekem a megrendelt szigorúan piros címkés, cukorral teletömött colát. Eddig viszont sehol nem láttam. A telefonomat a hátizsákomban hagytam nem vittem magammal a futásra így kezdtem kicsit aggódni, hogy valami közbejött neki és nem tudott bejönni, telefonon meg ugye nem ér el, hogy ezt elmondja. Ez lelkileg kicsit odavágott, mert számítottam rá....

Eddig a félmaratonokon én mindig úgy frissítettem, hogy elvettem a poharat és megálltam pár másodpercre inni. Nekem ez jobban bevált, mint menet közben lötyögtetni magamra a vizet vagy az isot. Ezen is így terveztem a frissítést, de a Lágymányosi híd utáni frissítőnél szembesülnöm kellet azzal, hogy a megállás után nagyon nehezen indultak meg a lábaim, taktikát kellett változtatnom, mert ez így nem lesz jó….

Sok embertől olvastam, hogy 30 körül jön a maratoni fal amin nagyon nehéz átkelni. Nálam ez a „fal” nem jelentkezett ennyire élesen, egyszerűen csak a tervezett pulzusommal már kezdtem egyre lassabban futni. Itt már inkább a 6:15 – 6:30 közötti kilométerek követték egymást. Szabadság híd, fordító, majd irány a Lánchíd felé. Itt a rakpartra leérve van egy kis lejtő ami adott egy kis lendületet ki tudtam pörgetni a lábaimat. Valahol a 31. és 32. kilométer között megláttam az ismerős narancssárga sisakot, amit már nagyon vártam. Természetesen nem a sisakot vártam, hanem Ancsát aki a sisakot viselte. 🙂
Megjött a Team Support innen már nem lehet baj. Pár szóval vázoltam a helyzetet, még bírom, de már nem túl vidám a hangulatom.

Szép lassan fogytak a kilométerek, jött a Nyugati melletti emelkedő. Lassan kocogtam fel rajta meg sem próbáltam a korábbi tempót tartani felfelé. Lefelé kicsi pörgetés majd jött a Ferdinánd híd. Itt a frissítőpont elejétől a végéig sétáltam és közben tömtem magamba mindent, ami ki volt téve. (Az, hogy megállás helyett gyalogoltam a frissítésnél bevált, sokkal könnyebb volt megindulni utána. ) Víz, Iso, Banán, megint banán, szőlőcukor, kóla, víz. Jó egy percet töltöttem el a teljes menüsör elfogyasztásával, de igazából az idő itt már nem nagyon érdekelt.

Kezdtem belecsúszni a 6:40 – 6:50-es kilométerekbe. 6 kilométer volt még hátra, kicsit több mint az érdi gát oda-vissza. Jött a Hungária körút sarka ismét üvöltött a zene, de mi? Chris Reától a Road to Hell…
Tök vicces, 5 kilométerre a céltól ezt benyomni, ezúttal is csókoltatom aki ezt berakta nekünk. 🙂

A vasúti felüljáró utáni enyhe emelkedőt a Hősök tere felé, most egy igazi hegynek éreztem, de az már a végjáték kezdete…
Hősök tere, rengeteg szurkoló, óriási hangulat. Kicsit az érzékeim már beszűkültek, mert ebből nem sok jutott el az agyamig. Még mindig van 4 kilométer, szóval fussuk körbe a ligetet lehetőleg oda-vissza, ha eddig esetleg még nem láttuk volna, most jól megnézhetjük magunknak. 🙂

A 40. kilométernél utolérnek, majd megelőznek a 4 óra 30-as iramfutók. Felveszem az Ő tempójukat eléggé nehezen, de még megy. 41 kilométer az utolsó frissítőpont. Itt már nem állok meg, kipréselem magamból az utolsó energiatartalékokat és megnyomom a verseny végét, megelőzve az iramfutókat.

Az utolsó kilométeren óriási a hangulat, rengeteg a szurkoló itt már mindenki boldog. Hirtelen itt rám törtek az érzelmek... Ez megvan, hiába van még 500 méter ez megvan! Automatikusan nyúlok a mezhez, húzom fel a cippzárt, igazítom meg a ruhát magamon, csapzottan csak nem lehet célba érni! Jön az utolsó kanyar itt még van egy chipkontroll, majd a célegyenes. Mosoly, büszkeség, hallom a nevemet a speakertől, majd átfutok a célon, szépen lassítok, boldog vagyok. 🙂

Furcsa érzés megállni 42 kilométer futás után....
Nagyon fáradt, de büszke vagyok mert nem gyalogoltam bele sehol a távba, nem vagyok széthullva, nem rogyok össze.
Mosolyogva megyek a befutóéremért, fogadom, a gratulációt majd a nyakamban érzem az elmúlt 42 kilométer súlyát.

Leveszem az érmet, nézegetem...  42,195 áll a jobb alsó sarkában, hihetetlen...
Kell pár másodperc, hogy tudatosuljon bennem az, hogy lefutottam életem első maratonját…
Átveszem a befutócsomagot, meglátom Ancsát, mutatom neki az érmet, látom a szemében, hogy büszke rám: „Jól van hülyegyerek, ezt is megcsináltad”.

Lenyújtom az izmaimat. Furcsa, hogy semmim sem fáj, jól mozognak a lábaim. Visszagyalogolunk a térre megcsináljuk a kötelező befutóérmes fotót, majd szép lassan elindulunk hazafelé…
Ancsa elhozta az Etele térről az autót így csak pár száz métert kell gyalogolni. Furcsa érzések kavarognak bennem, ahogy hazafelé autózunk, az Andrássy úton ahol már nyoma sincs annak, hogy pár órája itt több ezer ember futott teljes útbiztosítás mellett.
A délutánt pihenéssel töltöttem, de az agyam még mindig a verseny élményeit dolgozta fel, egymás után villantak fel bennem képek, képtöredékek a napról.

dsc_2975

Szerda reggel van...
Ülök a gép előtt írom ezeket a sorokat.
Hiába van munkaidő, most írnom kell, mert ezek a sorok kikívánkoznak belőlem.
Vasárnap este Gergő ezt a kérdést tette fel nekem:
- „Jövőre újra Maraton vagy Soha többet? :-)”
- „Még alszok rá egyet” válaszoltam neki.
Erre a kérdésre azonban én már akkor tudtam a választ, amikor átfutottam a célon.
Azt amit abban a pillanatban éreztem nem lehet szavakba önteni át kell élni egymás után újra és újra....., ez olyan mint a drog, ha egyszer rászoksz nem tudod abbahagyni….

A hivatalos időm 4:31:34 lett. Ugyan rosszabb mint amit terveztem, de igazából ez nem zavar.
Most ennyi ment.  Ennyi viszont ment.
Azért ez nem is olyan rossz egy koca bringástól. 🙂

No Comments Yet.