eXtremeMan113 Kaposvár – Pálos Gabi beszámolója

-Kaposvár?
-Nein, danke.

A hétvégén a nagyatádi extrememan fiókversenyeként számon tartott kaposvári féltávon vettem részt. Volt egy kis félelmem ezzel a hellyel kapcsolatban, mert általában kétféle reakciót tapasztaltam, ha szóbajött a Deseda-tó és környéke. Hú az egy nagyon szintes pálya, meg kell mászni néhány hegyet és mindig fúj a szél. A másik általában akkor jött elő, ha valakivel azt vitattuk meg, hogy ki melyik versenyen indul idén. Mikor kimondom, hogy Kaposvár, akkor egy félmosoly ül ki a pittyre és a testbeszéd azt mondja, hogy majd meg tudom mit jelent húsz év a csepeli kohóban.

Szombaton Nagyatádról átgurulunk Timivel a versenyközpontba, ami a tó mellett van. A változás szele elkerülte a kempinget. Átveszem a papírvékony rajtcsomagot, lemegyünk a tóhoz. Az állott pocsolyában felebarátaink fürdőznek cipőben, otthonkában, lábközépig érő nadrágban, ahogy az egy ilyen szép napon illik. Közben a serdülő versenyek folynak a háttérben. Tóth Gabi adott néhány tanácsot az úszásra és némi intelmet a kerékpározáshoz. Ugrunk a kocsiba, hogy beautózzuk a kerékpáros pályát. Kempingtől északra indul, a 20. km környékén Igal előtt egy kis kitérő Somogyszil felé, fordító, vissza Igalra, majd újra északnak Nágocsig, fordító és vissza a kempingbe. Nem bonyolult. Épp gurulunk ki, amikor a bejáratnál Olivérék jöttek vissza pályabejárásról. Na milyen volt? Háááát, majd meglátod. Kaján vigyor és mindenki megy a dolgára. Autókázunk és ahogy vártam a szinttérkép alapján hullámzik az út, egy-egy meredekebb domb töri meg a hullámot. Mivel nem lesz lezárva a kerékpáros pálya, ezért árgus szemekkel figyelem az út jobb oldalát, ahol majd kerekezem másnap az autók miatt. Kátyú, repedés, sóder, itt ott egy két jobb szakasz, de általánosan lehangol ez az útburkolat. A frissítésről is a héten tudtam, csak meg, hogy meg kell állni, letekerni a kulacsról a kupakot és akkor kancsóból töltenek nekem. Hát ezen a pályán nem fogok rekordot dönteni, így a karbonkerekek lekerülnek és Timinek sem kell megoldani a frissítésemet. Túlélésre játszom. Este egy hatalmas vihar miatt újra ellett építeni a versenyközpontot, de mire reggel megérkeztünk már látszólag minden jól nézett ki. Viszem a cuccot a depóba. Alacsony a depóvas, nem fér be alá a bringa csak ha megdöntöm. Szűkre mérték a helyeket, így ha megdöntöm, akkor beleverem a szomszéd biciklibe. Vakarom a fejem, mert a vízből hirtelen felállva, kifutva nem vállálnék el egy Jenga vb döntőt és a szomszédoktól sem várom el. Próbálkozom, matekozom és akkor jut esezmbe, hogy az ifistáknak olyan kicsi a biciklijük, hogy ők még a kormánynál akasztják be a bringát. Akkor én is. Csak az én biciklim állt ki a sorból, a többiek vállalják a pogót, pedig van egy két drágább műszer is a mezőnyben.

Depó zár, a 300 fős mezőny kényelmesen átcammog a rajthoz. Tényleg nagyon nyugdíjas a tempó, ami szerintem annak köszönhető, hogy Péter Attila szpíker és főszervező, kb tízszer mondta be, a mikrofonba, hogy senki ne kapkodjon, lényeg a teljesítés, kerüld el a sérülést, ez csak egy edzőverseny, cél felkészülni Atádra. Hát nem az a felpörgető duma, az biztos. Rajt a vízből van, szépen lassan belecsúszunk (szó szerint) a víztározó negyvenötfokos kibetonozott partján a pocsolyába. A víz poshadt szagú, tisztának nem mondanám. 1050 méterre helyeztek el két fehér bóját, azt kell megkerülni, majd visszafelé a strand mellett megtalálni egy harmadik bólyát és amellett kifutni egy lépcsőn. Én még éppen láttam a bólyát, de nem tudom mi a helyzet egy rövidlátóval. Abszolút osztom Kővári Sanyi véleményét. Ha minden évben vesznek még két bóját, egyszer egy vállalható pályát lehetne kirakni és akkor nem úgy úsznánk, mint az ökörhugyozás. Egy sor levelibéka guggol a vízben a kövezésen. Ezek vagyunk mi. Még egyszer meghallgatom a vigyázzunk egymásra dumát, a maradék motivációm is elszállt. Úgy éreztem magam, mint akit a randevún felültettek és egyedül szorongatja az italát. Duda, indulunk. Egész jól ment, de az idő elmaradt a várakozástól 43 perc körül jöttem ki a 61. helyen. Másfél perces depózásommal tizenhárom helyet jöttem előre 🙂 A depó kijárata egy 60 méteres emelkedő, amin nehéz felszállni, én meg sem próbáltam, így felfutottam mezitláb és a púp tetején ugrottam fel. Ezzel a manőverrel újabb két kollégát utasítottam magam mögé. Jókat szívok az izómból, lassan kimegy a tó íze a számból. Emelkedők, lejtők, púpok váltogatják egymást, a burkolat borzalmas. Kocsiból jobbnak tűnt. Odaérek a Somogyszili kitérőhöz, esélytelen kikerülni a kátyúkat, sűrű basszamegezések közepette felütöm a kereket. Ez tuti defekt lesz. Lassítok, ugráltatom az elejét, minden rendben. El sem hiszem, milyen jó döntést hoztam tegnap, hogy átszereltem a bringát az alukerekekre. A fordító végén, egy srác az utca közepén unott pofáfal lenget egy zászlót, miszerint az előtte elhelyezett 30 centis bóját kell megkerülni. Még egy chip kontroll sincs, nemhogy szpíker, meg szurkolók. Csak néhány nagymama gondolta úgy, hogy inkább minket néz a ház elé kicsüccsenve, mint a vidám vasárnapot az atv-n. Visszafelé újra káromkodunk és az aknamező végén ott vannak a szuper csajok Timi felad egy kulacsot, Ildikó fotóz. Amikor Olivér jön, akkor fordítva. Csapatmunka van itt kérem szépen 🙂 Igal után jön a nagy púp, felfelé tekerve elhaladok egy fekvőbringás mellett. A púp túloldalán elengedem lefelé, közben pihenek, tartalékolok. 60 felett gurulok, amikor visszaelőz a rekumbens bringa. Vááá 🙂 Ez igen. Kiabálom, mire a fekvőbiciklis srác a karját rázva mutatja, hogy ő is élvezi a tempót, mintegy 60 centire föld felett. Innen üzenem a kétkedőkek, hogy a tömeg nem minden, az aerodinamika a lényeg 🙂

Nágocsi fordítónál végre azt érzem, hogy versenyen vagyok. Vannak szurkolók, lelkes segítők, zene, mikrofon. Nagyon sajnálom, hogy ezért a vidám csapatért kell ide eltekerni, kizárva ezzel a saját szurkóinkat illetve az esélyét egy normális útvonal kijelölésének. Visszafelé könnyebb a pálya, széllel háttal megyünk, cserébe felélénkül az autósforgalom. Nem vitamin amikor nagy tempóban lekönyökölve szlalomozol az úthibákon és közben előznek az autók. Visszaérek a depóba, húzom a cipőt és a 27. helyen kezdem el a futást. Egészen jól megy, aztán kiérek a tűző napra és fogy el a levegő a fülledt időben. A tó körül kell futni egy 14km-es nagy kört, majd utána egy 7km-es kicsit. Ez azért rossz, mert csak egyszer találkozunk a saját szurkolóinkkal, nem mellesleg az első 8km-en 3 fa adott csak árnyékot, cserébe mindenféle lankákon kellet fel le futni. Érzem, hogy kevés bennem a folyadék. A tempóm csökken a pulzusom emelkedik. Lelki szemeim előtt látom, ahogy a szívem próbálja meg átpasszírozni a cukormázat az izmaimon.

Végre ott a frissító sátor. Vizet kérek, csak vizet. A víz elfogyott, izó van. Hülyéskedsz? Sajnos elfogyott.
Na mi legyen, kockáztatok egy idegen izóval vagy kiszáradok?! Izót! A segítő, mondja a tutit, ott a láda víz, meg tudok benne mosakodni. Az is jobb, mint a semmi. Nézem a tejesládát, tiszta szutyok a víz. Közelebb hajolok és visszaköszön a tó. Belőlem meg majdnem az izó. Ezek a srácok valószínüleg beúsztak a tó közepére tiszta vízért, nem pedig a nád alól a békalencsésből húzták ezt a hinarast. Nem az ő hibájuk. A gyomromat az izó összerántotta tovább sétálok. Előttem egy srác megáll, leveszi a chipet és visszafordul. Normális esetben rákiabálnék, hogy ne hülyéskedjen, tegye vissza chipet és sétáljon tovább, aztán majd fusson. De ebben az esetben nem tudtam eldönteni, hogy melyikőnk csinálja jól. Csupa negatív gondolat járt a fejemben és nem tudtam őket elzavarni. Kocogok, majd sétálok, nem igazán megy. Egy srác előttem hányja el magát. Egyre jobb ez az edzőverseny, ahol mindenki vigyáz mindenkire, csak a szervezők nem. Jön a következő frissítőállomás, ahol az a kép fogad, hogy két segítő facsarja a vizes ballont és kiprésel belőle 5 félpohár vizet. Rám néz a srác és elnézést kér, de elfogyott. Az országos tiszti főorvos hőségriadót rendel el, erre minket a napon futtatnak víz nélkül. Ránézek az öt pohárra. Ciki vagy nem, de elvettem belőle kettőt. Egyet gyorsan megiszom, a másiknak a felét a fejemre öntöm, a másikat az arcomra.

13509050_10207165769482433_8858475717108941117_nA lapátarcú felügyelő kioktat, hogy az ivóvíz nem azért van, hogy a fejemre öntsem, fürdeni ott van a láda. Az is a tóból van, kérdezem. Igen, természetes víz. Akkor fürödj le benne te bazmeg, aztán add vissza a halaknak. Ezen a ponton teljesen feladtam a küzdelmet. Iszonyú dühös voltam, de nem tudtam átfordítani a futásba. Próbáltam olyan motivációt keresni, hogy előbb érjek be, mint a Dani, de abszolút hidegen hagyott, milyen lesz az időm, vagy hányadik leszek. Csak érjek be, pakoljunk és húzzunk haza meccset nézni. Sétáltam egy kicsit a dögszagban, aztán futottam, de jobban esett sétálni. Körbe értem a nagy körön, Timitől kapok jeget, meg hideg kólát. A gyomrom megjavul, a közérzetem helyreáll, de már nincs kedvem tempót menni. Valószínüleg nem is tudtam volna. Azon gondolkodtam, milyen jó lett volna egy ilyen hideg kóla, a kör elején. Beugrott Herr Gyula frissítési tanácsa, miszerint a fordítónál elvesz egy zacskós vizet és kiharapja a sarkát. Na ja. A kiskör relatív sík és egész árnyékos. Miért nem lehetett erre hozni a futást?! Talán lett volna szurkoló, normális frissítés.

2:25-ös félmaratont sétáltam le, a 6:10-es célidővel így is 69. lettem 🙂 Mindenkinek ajánlom ezt a versenyt, aki szeretné megtudni, milyen érzés 20 évet lehúzni abban a bizonyos csepeli kohóban.
Pozitív zárásként kiemelném a vak és csökkentlátó masszőröket, akik erős tenyerükkel és magával ragadó humorukkal jókedvre derítettek a végén.

No Comments Yet.