575 Keszthely Triatlon Középtáv – Zakó beszámolója

Keszthely triathlon 2018 - beszámoló, gondolatok, tapasztalatok

Ez hosszú lesz. TL;DR – nagyon elégedett vagyok. 
Eredetileg egyetlen, később 1. számú főverseny (2. számú augusztusban). Két héttel ezelőtt a kenesei OB volt a főpróba, hogy a tavalyi kedvenc versenyemre rozsdamentesen érkezzek, friss tapasztalatokkal, reális tervvel és elvárásokkal. Mint utólag kiderült, ez nagyon hasznos volt, hiszen rengeteget tanultam ott. De majd mindent idejében.
A pálya nehezebbnek ígérkezett (és ezt nem is nagyon vontam kétségbe), mint Kenese – teljes 90km nagyjából 1000m szinttel, és – a tavalyi visszajelzésekből ítélve valószínűsíthető volt, hogy a szervezők idén jobban ügyelnek a futópálya hosszára – teljes 21km futás nem elhanyagolható szinttel. Ennek megfelelően nem akartam időbeli rekordokat döntögetni, de azért szerettem volna 5 órán belül beérni. Persze két triatlonversenyt nem lehet igazából idő alapján összemérni (még akkor sem, ha ugyanaz a pálya), ha esetleg az időterv nem sikerül, legalább a korcsoportomban jobban kéne teljesítenem, mint Kenesén (12. hely).
Ami a formámat illeti: hiába a futás a triatlon legvége, és a legtöbben itt szenvednek a leginkább, én ettől tartottam a legkevésbé. Jól ment mostanában, ebben fejlődtem talán a legtöbbet. Az úszás a sok kihagyás és rendszertelen edzés miatt sajnos eléggé le volt maradva a pár hónappal ezelőtti elképzelésemtől, de a tavalyi szintet azt gondoltam, tudom hozni. Bringában elvileg fejlődtem. A gond ezzel az, hogy a téli és tavaszi edzések túlnyomó részét nem időfutam, hanem országúti pozícióban végeztem, és ezt sajnos nagyon éreztem, hogy nem egészen azok az izmok és rendszerek vannak jó formában, ami a triatlonhoz kéne.
A két verseny közti két hétben az edzésterv is elég laza volt, de a végrehajtása még inkább, így az utolsó pár napban kicsit aggódtam, hogy talán kicsit túl is pihentem a dolgot. Pénteken még megvolt egy átmozgató ’brick-workout’ (bringa után közvetlen futás), amit a keneseivel ellentétben reggel csináltam, mert ott nem éreztem, hogy másnapra kipihentem volna. Ez jól ment, kicsit talán bizakodóbban álltam a másnaphoz, de nagyon féltem, hogy verseny közben megint elfogyok.
Terv szerint nagyjából dél körül indultunk volna le Keszthelyre, hogy elkerüljük a péntek délutáni csúcsot a városban és az M7-en, meg persze a rajtszámátvétel körüli tömeget, illetve így bőven lett volna időnk a szálláson (ami most Zsófiéknál volt Gellénházán, kb 1 óra autóval Keszthelytől) mindent elintézni, kajálni, pihenni kapkodás nélkül. Sajnos a kölcsönkért autó szervizelése miatt (vagy hát nem is sajnos, better safe than sorry) csak 4-kor tudtunk elindulni. Persze csúcsforgalom mindenhol, ezért fél 7-re értünk csak oda Keszthelyre, gyors rajtcsomagátvétel, néhány ismerőssel pár szó, és mentünk is tovább. Bevásárlás, főzés, cuccok rendszerezése, fejben minden átgondolása, kajálás – és már 11 óra. Hát, akkor most sem alszom ki magam túlságosan. De legalább reggelim van 
Este még leszakadt az ég, és a verseny idejére is mondtak szelet, esőt, vihart, minden finomságot, így kicsit félve a másnapi állapotoktól végül 11:30 körül sikerült csak elaludni, ami a másnapi reggeli készületeket, utazást, depózást és a 8 órás rajtot figyelembe véve alig 5 óra alvást eredményezett. Ennek ellenére relatíve könnyen, érzésre kipihenten ébredtem 4:45-kor.
Persze nem rólam lenne szó, ha nem késve indultunk volna el, kb negyed órával a depó zárása előtt értünk Keszthelyre, ahol kapkodva dobáltam szét a zsákokba rendezett dolgaimat (ennél a versenynél külön depós zacskó van a T1 és T2-höz, a bringánál semmi nem lehet), erősítettem fel a cipőmet a bringára ( - kivéve ezt  ), és töltöttem fel a kulacsaimat a depóban felállított pre-race frissítőpontoknál vízzel (ami mint utólag kiderült, izo volt - hupsz). Nagy mázlim, hogy előző este mindent külön zacskókba rendezve összekészítettem, és fejben végiggondoltam a depózás lépéseit és teendőit, emiatt sokat nem kellett gondolkodnom, de legalább annál többet aggódtam, mi van, ha mégis elfelejtettem valamit, noha hiába erőlködtem, semmi nem jutott eszembe.
Találkozás Bencével, kapkodva átöltözés, és elindultunk bemelegíteni. A Balaton az előző napi / heti hőség miatt 25 fokos volt, így neoprén nélkül kellett úszni. A kétrészes csapatmezem viszont nem alkalmas úszásra, olyan, mintha egy vitorlát húznék magam után, ezért úgy döntöttem, hogy erre ráhúzom a régebbi egybemezemet, annak nincsenek ilyen betegségei, és simán le tudom venni T1-ben. A bemelegítés kb derékig érő vízben meghiúsult – nem akartunk átfagyni a rajtig, így is épp elég vacogó embert láttunk kint a parton – úgyhogy inkább kimentünk, és a parton csápolva mozgattuk át magunkat, majd a tömeggel elindultunk a rajt felé, Zsófit hátrahagyva, aki szegény kettőnk cuccával úgy nézett ki, mint egy (nagyon lelkes) karácsonyfa.
Mivel vízből volt a rajt, és az 1-es viharjelzés miatt nagyjából a parttal párhuzamosan volt kialakítva az úszópálya, ezért a rajtvonal merőleges volt a partra. Megcéloztuk a túlsó végét, hátha ott kisebb lesz a tömeg és a verekedés, de úgy tűnt, sokan gondolkodtak hozzánk hasonlóan. Ennek következtében elég nagy volt az ’alapzaj’, és nem is tűnt fel a rajtszó, csak az, hogy mindenki elkezd úszni, úgyhogy én is elindultam. A meglepetés ellenére sikerült nem túlzásba esni, és szerencsére 1-1 kisebb kontaktot leszámítva a körülöttem lévők se zavartak, így rá tudtam állni egy kényelmes tempóra, és leginkább a technikámra koncentrálni (hamár az erőnlét nincs meg), amit csak a Balaton hullámzása próbált szabotálni. Az úszás javarészt eseménytelenül telt a fordítóbólyáknál történő helyezkedést és a hullámok folyamatos korrigálását leszámítva. Csak annyi tűnt fel egy idő után, hogy még mindig nincs vége. És nem akar közeledni a part. Mi a fene? Ilyen lassú lennék, vagy ennyit kivesz a hullámzás? Amikor végre partot értem, szűk 35 percet mutatott az órám. Tavaly hasonló időt úgy sikerült produkálnom, hogy többször hátúszásra kellett váltanom, hogy levegőt kapjak. Nem volt bíztató. (Mint utólag kiderült a Strava-s adatokat nézve, a pálya közelebb volt a 2100m-hez, mint az 1900-hoz.)
A depó fele futás közben lehámoztam az ’úszódresszem’, felkaptam a zsákot, bukó + rajtszám ki, mez be, és tempósan futottam a bringám felé. (ugyan a tavalyi depóidőimen sikerült javítani, összesítettben látszik, hogy ez még mindig gyenge pont. Persze ez még nem az a szint, ahol az az esetleges 1 perc számít, de nagyobb figyelmet kell majd erre fordítanom a jövőben).

Most nem követtem el azt a hibát, mint az OB-n, hogy nem nyitva raktam rá a cipőket a bringára, úgyhogy nem volt gond a felszállással, és el tudtam kezdeni koncentrálni az előttem álló 90km-re, amitől a leginkább tartottam. Szintén OB-s tapasztalatokból merítve 4 dologra figyeltem:
- pulzust hamar le kell vinni úszás + depó után, hogy ne savasodjak, ne kapkodjam a levegőt, és tudjak enni, ezért az elejét lazábbra vettem
- enni, rögtön. Nem sokat, de folyamatosan, bármennyire is nem esik jól - ez kulcsfontosságú ahhoz, hogy ne fogyjak el. Ezt sikerült jól tartanom, majdnem minden kaja elfogyott, amit vittem magammal (szeletek, gél, energyshot).
- derék- és egyéb fájdalmakat megelőző minél inkább elöl ülni a nyeregben. Kb. 30km kellett, mire rátaláltam a kényelmes pozícióra, edzésektől eltérő módon addig sehogy sem tudtam elhelyezkedni az ISM nyeregben úgy, hogy ne nyomjon. Aztán egyszer csak sikerült, és onnantól kezdve nem volt gond.
- frissített ’pacing’
Utóbbit kifejtem: Kenesén hiába mentem egész reális wattokkal az első körben, mégis elfogytam. Utólag arra jutottam, hogy ennek valószínűleg az a nyitja, amit az elején is írtam, hogy nem vagyok elég edzett időfutam pozícióban. Ezért most új stratégiám lett: bekönyökölve nem megyek 210-220W fölé, viszont mászásokkor (amiből ezen a szintes pályán volt pár) próbálom az országúti pozíciót imitálni, és ott a 250W a határ.
Szerencsére szél nem volt jelentős, eső is csak alig esett, és a nap sem sütött többnyire, ennél jobb körülményeket nem is kívánhattam volna.
Ezek együttesének köszönhetően nagyjából végig jól éreztem magamat, és ugyan éreztem, hogy lassan gyűlik a sav a lábamban, de a lejtmenetekben ki tudtam pörgetni meg rázni, a teljesítményemen és pulzusomon nem látszott meg. Még Kömöz Gerit is sikerült távol tartanom, aki ugyan hozott rajtam pár percet a bringán, de nem ért utol – tavaly kb. az 1. km-nél hagyott ott, és nem láttam többé. Utóbbinak azért is örültem, mert fordítók után mindig láttam, hogy Geri körül, meg úgy nagyjából a mezőny fő részében iszonyat tömeg volt, ránézésre baromi nehéz lehetett úgy helyezkedni, hogy azt egy versenybíró ne szólhassa meg bolyozásért. Nekem is többször kellett tempót váltanom, hogy hagyjak magam előtt helyet vagy leelőzzek valakit, és ne keveredjek gyanúba.
Néhány sporival egymást előzgetve haladtunk végig, néha 1-1 szót váltva, diktálva egymásnak a tempót. Most már én is megtapasztaltam, hogy mennyit segít mentálisan az, hogy ugyan a szélárnyékon kívül, de egy vonatban teker az ember versenyen – ha valaki leelőzött hegynek föl, lejtmenetben rálépni a pedálra, hogy visszahozzam, és fordítva. A második körre ráforduláskor nagy meglepetésemre Zsófi várt és szurkolt, ez adott még egy kis löketet, ami gond nélkül elvitt a 2. depóig, 2:41-es összidővel, amivel a pálya szintrajzát nézve elégedett vagyok.
Depóban bringát helyére tolva és tovafutva nem volt különösebb rossz érzésem, és miután az öltözősátorban a bringapályás pajtásokkal egy alföldi, szint nélküli versenyt tervezve poénkodtunk, jó hangulatban indultam ki a futópályára. Innentől kezdve nem aggódtam már, hogy valami a reggeli nagy kapkodásban kimaradt. Már ’csak’ egy félmaraton van hátra.
Na de azért ez nem olyan egyszerű. 4 kör, minden körben fel a Festetics-kastélyhoz, és vissza a versenyközponthoz, összesen kb. 140m szinttel. Ismertem tavalyról a pályát, úgyhogy próbáltam beosztani az erőm, de a lelkesedés vitt előre, és rögtön a pálya elején több ismerős szurkolása sem könnyítette meg a moderációt. De megtette azt az első emelkedő. Itt van a híres szurkolótábor, a gimis korú fiatalok körülbelül százan, akik fütyülnek, dudálnak, tapsolnak, kiabálnak, és közöttük átfutva az ember szárnyakat kap. Elképesztő. Na, de utána észreveszem mindig, hogy 15-el feljebb kúszott a pulzusom, és vissza kéne venni, úgyhogy a főtéren lévő frissítőállomásnál mindig sétára váltottam, hogy rendbe tegyem magamat. Ezt leszámítva pulzuskontrollal mentem, és tartottam magam a tervhez, miszerint futás elején, aztán 7. és 14. km-nél 1-1 gél, plusz minden frissítőállomásnál víz, és ha jól esik, kóla. Szeretem az olyan pályákat, ahol néhány körre van osztva a futás, fejben sokkal könnyebb eladni magamnak, hogy már csak 3 kör van hátra, mint azt, hogy 15km, szóval most is így vittem magam előre. Egy idő után már se pulzust, se tempót, pláne összidőt nem nézve, csak érzésre futottam. Éreztem, hogy nagyjából pont a végére fogok elfogyni, és így nem számít az összidő, csak az, hogy mindent kiadok magamból, és mindent a terv szerint csináltam. Persze mindig figyeltem, hátha utolér valaki, akit nem szeretnék elengedni, és kész voltam emelni a tempót, de szerencsére ez nem következett be. Az utolsó kör közben elkezdett esni az eső, ami pont jól jött, mert hűtött, és így csak átfuthattam a frissítőállomásokon, viszont örülök, hogy nem előbb kapott el, és nem ázott szét a cipőm. Az utolsó 1.5 km-t még picit megnyomva végül 1:37-es félmaratoni idővel célbaértem, épphogy kicsúszva az eredeti 5 órás tervből 5:00:48-as célidővel.
Értékeljünk:
Ez volt az eddigi legjobb versenyem. Nem időben, hanem kivitelezésben. Végig megvolt a kontroll, nem voltam rosszul, nem akartam feladni, nem fogytam el, nem merült fel bennem az, hogy ilyet soha többet. Cserébe élveztem, jó kedvem volt, és mellette még nagyjából az elvárt teljesítmény is jött. Nem volt különösebb hibám, minden terv szerint ment. Erre vagyok igazán büszke, és nagyon örülök, hogy ezt a főversenyemen sikerült megcsinálni.
Ami a számokat illeti:
Úszás: 34:53, 1:42/100m, összesített 85. részidő
Bringa: 2:41:36, 32.8km/h, összesített 94. részidő
Futás: 1:37:27, 4:35/km, összesített 65. részidő
Vége: 5:00:48, kategória 9., összesített 68./817
Az eltervezett időt nagyjából, a kategória helyezést viszont teljes mértékben sikerült hoznom az eltervezetthez képest. Sajnos a számokból látszik az úszás elmaradása, és a bringa gyengesége is, ezeken dolgozni kell. Viszont a futáson látszik a beletett munka, és itt nagyon nagy szerepet játszik az állóképesség is. Azt szokták mondani, hogy a triatlon egy kegyetlen sport, azt kapod, amit beleteszel, ’there are no shortcuts’.
Hogyan tovább? Még nem tudom, kellenek-e új célok erre a szezonra, hiszen a kitűzötteket elértem, de örülnék, ha a konzisztensen ilyen összeszedetten tudnék versenyezni. Ez pedig csak akkor bizonyosodik be, ha tovább versenyzek. Következő állomás: Július 1., Aquarius triatlon, Dunaújváros.
Köszönöm a felkészítést, Kömöz Róbert edző és sportoló, a szurkolást és az állandó támogatást, Farkas Zsófia Júlia,
a verseny szervezőinek (575 Keszthely Triathlon - Középtáv) egy újabb fantasztikus versenyért, illetve mindenkinek, aki akár a pályáról, akár pályán kívülről támogatott és bíztatott, nagyon jól esett!
Neked pedig köszönöm a figyelmed, és hogy e szösszenet végéig kitartottál!

No Comments Yet.