IV. Aquarius Triatlon Dunaújváros – Poteczin Anikó beszámolója

július 2-án elvesztettem a triatlon szüzességem. Hosszú ideje már terveztem, eddig nem kínálkozott rá alkalom. Tavaly szeptemberben egy ügyféltalálkozón volt szerencsénk megismerkedni az Aquarius Triatlon verseny egyik fő szervezőjével, és nagyon szimpatikus volt. Szóba került a versenyük is, így miután csak jókat hallottam róla, eldöntöttem, ez a verseny lesz a kiválasztott. Annyit figyeltem meg a tri atlétákról, hogy két dologban nem szenvednek hiányt: jó alakban és szabadidőben, amit edzéssel töltenek.

Jött az ősz, el is kezdetem a készülést, volt edzéstervem, elszántságom és uszodabérletem is. Elmentem teljesítmény diagnosztikára Szabó Miklós barátom rábeszélésére, beméretni a kerékpáromat, ahol az az eredmény született, hogy triatlonra van beállítva a lelkem, úgy jó ahogy van. Mondjuk ezt tudtam, hogy jó, mert olyan állította be, aki látott már kerékpárost, edzi is őket, de hát innentől kezdve grafikonos papírom is volt róla.

Szóval mentek az edzések, hajnali úszások, majd jött a december, ami munka és családilag is kemény hónap, választanom kellett, vagy a lányaim és kisfiam karácsonyi műsorára, mikulásvárására és egyéb hasonlókra járok el, vagy megyek edzeni. Annyira azért nem volt nehéz a döntés.

Vége lett a karácsonynak, jött a január, amikor is hosszú idő után ledöntött lábamról az infulenza. Hetekig nem jöttem ki belőle, edzés elmaradt, már a heti terveimet sem kaptam meg, így maradt a téli depresszió, amit nutellaevéssel oldottam. Na ezt senkinek nem javaslom, maradandó nyomokat hagy, negyven fölött még intenzívebben. Rossz kedv ellen legjobb a mozgás, igaz kell hozzá némi motiváció is, ami nekem nem sok akadt. Így telt múlt az idő, szembe jött velem az Aquarius Triatlon felhívása, vasárnap zárul a nevezés! Ez volt június 20.! Épp végeztem egy határidős munkámmal, ami után minden rendes ember minimum rágyújt egy cigire, vagy elmegy shoppingolni. Nekem jött a kisördög, indulok a versenyen! Ami még e sport mellett szól, hogy férjemmel felváltva tudunk vigyázni a gyerekre, ha ő montizik én meg tri atléta leszek. Más időpontban vannak a versenyek.  A logisztika igen is fontos szempont.

Konzultáltam Dr. Pálossal, mi a véleménye erről, és a helyett, hogy azt mondta volna, hogy felkészülés nélkül nincs jogom versenyezni, annyit javasolt, hogy ússzak amennyit tudok, valamit jó verseny a kiválasztottam. Ezek után már regisztráltam is, befizettük a nevezési díjat, és készítettünk egy tuti edzéstervet a hátralévő másfél hétre. Az edzésterv így hangzott: ússz, tekerj, fuss! Na ez még nekem is menni fog! Azon a héten volt lányaink hatodik szülinapja, ami hatalmas mérföldkő egy ovis életében, ugyan is bulit kell tartani! A buli két napig tartott, egyszer ovis, másszor családi résztvevőkkel. Egy napom maradt, a vasárnap, így elmentem úszni, majd tekerni egy nagyobbat. Az úszás jól sikerült, 29 perc alatt megvolt a 950 méter, (nem nevet!) úgy hogy ez lett a célidőm. A futás nem megy csak 8 percesekkel, ami meg nem futás csak olyasmi, de ezt ne firtassuk. Letepertem majdnem 3 km-t, csak hogy szokjam. A bringára görgőn készültem, tekintve hogy odakinn viharok tomboltak. Meg többször láttam Kömöz Gergőt edzeni amikor is én elindultam összeszedni számos utódomat onnan, ahol éppen voltak. Pár TSS-t ez is ér, nem?

Szóval voltam vagy háromszor úszni és futni, és ennyiszer tekertem is, tehát felkészülve nem, ellenben alaposan el voltam fáradva. Volt még egy fontos dolog, fejben ott kell lenni. Ez nálam annyit jelent, hogy legyen kedvem indulni. Szombaton már lementünk, a Halászcsárdában elfogyasztott finom vacsi után sátorban és autóban tértünk nyugovóra. Ennek célja az volt, hogy ne kelljen hajnalban a gyerekeket felkelteni, tudnak aludni ameddig akarnak, én meg hétkor felveszem a rajtcsomagot. Nem volt túl pihentető az éjjel, hatkor reggel már a frissítőpontot ácsolták épp a sátor mellett. Sok időm nem volt semmire, a két óra verseny előtt nem sok.

A rajtcsomagban volt sok, számomra ismeretlen holmi, amivel nem tudtam mit kezdeni. Szerencsére már befutottak a profik is, ott volt Pálos dr., Németh Robival, Kornél, Szabina, aki előző este döntött úgy hogy indul. Gabiék elmondták mit hová kell ragasztani, és hogy az úszósapkát azért adták, hogy kötelező abban úszni. Tehát kísérőmet visszaküldtem a kocsihoz, szerezze meg a gyerekektől a sapit, meg a többi matricát is, mert mégis fel kell ragasztani a sisakra, hiába papír és csúnya nyomot hagy. Mentem a depoba, ahol is megtaláltam a helyemet. Egy zöld dobozba kellett pakolni. Itt jöttem rá, hogy ha leveszem a futócipőmet amibe bejöttem ide, mehetek mezítláb a toi toiba, ami még gumicsizmában is undorító, nem hogy mezítláb. Egyik sporttárs megnyugtatott, hogy utána úszni fogsz a vízben, ami pont úgy néz ki mint ami a toiban lötyög. Klassz sport ez, nem igaz? Azt én se értettem, hogy egy sárban dagonyázó montis most miért kényeskedik, a vaddisznópisi vajon miért jobb, mint ez, de hát akkor is! Robit (férj) elküldtem a papucsért, hozta is, abban sétáltam le a vízhez. Ott ismét végigondoltam, hogy úszni nem vihetem a papucsot, le kell adnom. Bonyolult ez nekem. Pedig még el sem kezdődött. Fejben lejátszottam a taktikámat, mert olyan is volt. Reális célokat kell kitűzni, így az én tervem a következő volt. Gyakorló nagycsaládosként mindig van B tervem is. Tehát:

  1. A. Dunába nem belefulladni
  2. Harminc percen belüli 950m

Egy műanyag stégre tereltek le minket onnan látszott néhány nagy bólya a távolban, na azt kell balról kerülni, majd vissza. Erős szembeszél volt, hullámzott a víz, viszont nagyon kellemes volt a hőmérséklete. Egyszer csak volt valami durranás féle, a rajt, mindenki elhúzott. Gondolkodóba estem, menjek e, majd fejes helyett talpast ugrottam, mire feljöttem a felszínre már mindenki elhúzott. Legalább nem rugdostak össze. Erre különösen figyeltem. Nagyjából sejtettem, hogy a mezőny legrosszabb úszója vagyok, tehát nem zavart az utolsó hely. Ennek ellenére aztán előzni is tudtam. A fordulónál ránéztem az órámra, a 15-ös számot a párás szemüvegem mögül is felismertem. Nagyon megörültem, hiszen visszafelé jön a „lejtő”, arra mennek a hullámok és a szél is. De nem éreztem gyorsabbnak. Kb. 200 méterrel a parttól érkezett, ha jól láttam Bartos Dávid vezetésével a hosszútáv élbolya. Mentek, mint Vöcsök, a szárnyashajó. A parton fiatalember segített ki. Remegett a lábam, hullámzott a testem, és várt rám egy jó tíz méteres 40%-os emelkedőn feljutás. Határozottan érdekes volt.  Az idő 29:39! Ettől boldog voltam akkor, meg attól, hogy lányaim vártak a parton. Egyiknek adtam egy puszit, és irány a depo. Persze rossz sorba mentem be. Ott döntöttem el, hogy ha komolyan indulni akarok még versenyen, kell a tri mez. Vizes testemre alig jött fel a bringásmez. Megtekeredve pedig nem annyira kényelmes. Mindent sikerült felvenni, ami kell, ittam is, ettem is, mert sok versenybeszámolót olvastam már, aztán irány a pálya. A bringás tervem ez volt:

  1. Végig menni, mindent kiadni magamból, de az emelkedőt nem túlvállalni
  2. 1:30 alatt

Na a B terv azért nem volt túl komoly. Gondoltam bolyozok, amennyit lehet, mert abban megy síkon a 40-es tempó is. Csakhogy a depo után volt rögtön az emelkedő, ami nem esett jól úszástól zsibbadt lábbal, és nem ismertem a pályát sem, tehát az első kör volt az ismerkedés. Hat kör. A meredek rész után enyhébb terep következett, majd a belvároson keresztül egyenes, kellemes lejtő, kis meredek domb, amire lendületből fel lehet hajtani, célegyenes sík, időmérés, és kezdődik előröl. A síkon kaptunk olyan szembe szelet, hogy az én enyhén aeros kerekemet is fogni kellett rendesen. Ez párosult a nem túl jó minőségű aszfalttal. Az én kerekem a Chinoinhoz szokott, nem a rázáshoz. Tudtam, hogy bolyozni tilos, ha látja a bíró is, próbáltam betartani, csak néha húzattam meg magam pár sporival. Kellett a pihenő, meg időnként tényleg van olyan, hogy nem lehet előzni. Voltaképpen nem is találtam magamnak vonatot. Volt, aki sokkal jobban nyomta, akit meg én értem utol, lassúbb volt. Ment a magányos körözés. Néha itt is elszáguldott mellettem a gyorsvonat a menők személyében. Kaptam sok szurkolást is, élmény volt az egész. Annak ellenére, hogy körpálya, nem tudtam megunni. Azzal játszottam, hogy az utolsó kis dombon előzgettem lendületből aki épp ott volt. Számoltam a köröket, de valami útközben kiesett.  Számításaim szerint egy kör volt hátra, amikor a km órám szerint megvolt a táv. Az is gyanús volt, hogy olyanokat láttam futni már, akik jelenléte a futópályán előttem nem volt indokolt, ugyanis leköröztem őket. Taktikusan arra jutottam, hogy ha egyel több kör megyek nem akkora baj mintha kevesebbet. Így lett a hat helyett hét köröm, de legalább a domb tetején jó zene szólt.

Becsellengtem a depóba, ahol kaptam két perc büntetést a kicsatolt sisakom miatt. Egy triatlon versenyen rend van. Most csak a futócipőmet kellett felvenni, és irány a pálya. Súlyosan nem esett jól.

A futásra tervem a következő volt:

  1. Ne sétáljak, fussam végig, vagy legalább csináljak úgy mintha….
  2. 70 perc alatt jó lenne.

Hát nem álltam meg. Időnként már 11 perces tempót mutatott az órám, majd amikor szigorúan néztem rá lett újra 8:28, de ez szenvedés volt elejétől a végéig. Maga a futópálya számomra iszonyú. Látni, hogy nem látni a végét, szembe szél fújt, dél körül a nap is magasan járt már. Attól féltem, hogy az energiaszolgáltatás felmondja a szolgálatot, és kidőlök a végére. A gyerekeim szorgalmasan szurkoltak végig, minden körben dobtam nekik egy szivacsot, így tudtam nem elrontani a köröket. Ha minden gyerekhez kerül szivacs, vége a versenynek. Előzgettek a profik és nem profik. Jó volt látni, hogy milyen könnyedén mozognak. Közben kaptam biztatást a versenybírótól is, csengetés formájában. Azt jó lenne tudni mi jár a fejükben, ha olyan versenyzőt látnak, mint én. Az utolsó km-nél jártam amikor valaki rátette a vállamra a kezét és egy nagyon jól nyomod kiálltással elviharzott mellettem. Zakó volt, légiesen könnyen futott. Persze találkoztam itt mindenkivel, többször is. Végre megláttam a pirosan világító órát. Ott a család, teljes létszámban, szívemben zene csendül, vége, megcsináltam, nyakamban a befutóérem. Az első.

E sok kis apró taktikai tervet összegezve a startégiám ennyi volt:

  1. Érjek be, csináljam meg
  2. Kezdődjön 3-al a célidőm

A hivatalos mérés szerint 4:14 a befutóidőm, amiből, ha levesszük a plusz kör bringát, a terv teljesítve. Most, a verseny után sokszor végig gondolva sem tudom, hol számoltam el magam. Legközelebb kell segédeszköz, virágszirmot vagy valamit fogok tépkedni minden egyes időmérőn történő áthaladáskor. Maga a verseny tetszett. A szervezés kiváló. Gyerekeim dőzsölgettek a frissítőpontokon, kaptam is dícséretet, milyen aranyosak. Amire különösen büszke vagyok, hogy tartottam magam a terveimhez frissítés és tempó terén is. Hajlamos vagyok eléhezni bármilyen távon, itt most a pontos frissítés miatt bírtam végig. Amire kevésbé vagyok büszke, a felkészületlenségem. Ide azért ennél jóval több kell. Meg lehet csinálni, befutni, de nem merném még magam triatlonistának nevezni. Ahhoz több kell.

Jól éreztem magam a verseny alatt, kedves volt mindenki, a szervezők, a szurkolók, a frissítőponton, a versenybírók, mindenki. Ami hiányzott, a körszámlálás. De nagyon. Profi volt az egész. A triatlon a XXI. század sportja! Ha valaki komolyan gondolja, tudok egy jó edzőt. 😊

No Comments Yet.